Mi történik a nyers vízzel addig, ameddig a poharunkba kerül? Korszerű víztisztítási eljárások

Egy korábbi bejegyzésünkből már kiderült, mennyi természetes vagy épp emberi tevékenységből fakadó szennyezés érintheti vízbázisainkat. Most megismerkedhetünk azokkal a fizikai és kémiai víztisztítási eljárásokkal, melyek segítségével a nyersvízből – legyen szó felszíni vagy felszínalatti vízről – végül biztonságos, tiszta ivóvizet állíthatunk elő. Hazánkban a legszigorúbban ellenőrzött élelmiszer az ivóvíz, így nem meglepő, hogy a víztisztításhoz precízen kidolgozott és megbízható technológiákat alkalmaznak. A különböző eljárások szükségessége a nyersvíz minőségétől függ, melyet a víz forrása nagyban befolyásol.

Az ELTE Természettudományi Karán Záray Gyula professzor vezetésével, egy négytagú konzorcium összefogásában egy konténeres víztisztítási eljárást fejlesztettek ki, amely kistelepüléseken tudja biztosítani a már biológiai úton megtisztított szennyvizek szerves mikroszennyezőinek eltávolítását és fertőtlenítését. Ez az új vízkezelési eljárás képes a környezeti veszélyt jelentő szerves mikroszennyezők (pl. gyógyszermaradványok) koncentrációjának csökkentésével hozzájárulni a felszíni vizek, mint befogadók vízminőségének javításához, a vízi ökológiai rendszer és az ivóvízbázisok védelméhez.

Konténeres víztisztító berendezés

A víztisztítás során az első lépés a lebegőanyagok eltávolítása, ezt a folyamatot többnyire fizikai eljárásokkal végzik. Felszíni vizek esetében rögtön vízkivételkor rácsok segítségével megrekesztik az uszadékokat, nehogy azok kárt tegyenek a vízmű rendszerében. Ezt a nagyméretű, jól ülepíthető anyagok eltávolítása követi medencés ülepítés vagy homokfogó segítségével. A lebegőanyagok szűréssel is eltávolíthatók, ehhez a vizet kavics- vagy homokszűrőn áramoltatják át. Ezen kívül aktív szenes szűrő is alkalmazható, melyet leginkább a kellemetlen ízt és szagot okozó apróbb szemcseméretű anyagok szűrésére használnak.

Vannak szennyezők, melyek kis méretüknél fogva az előbbi eljárásokkal nem távolíthatók el hatékonyan a vízből. Ilyenkor kémiai úton, vegyszerek (leggyakrabban vas- és alumínium-szulfát) adagolásával segíthető elő az ülepítés, ezt az eljárást nevezzük derítésnek. A derítés során az apró szennyezők a hozzáadott vegyi anyagok segítségével makropelyheket képeznek, s így már ülepíthetővé válnak. Használatban vannak olyan nagy nyomáson működő membrántechnológián alapuló szűrőberendezések is, melyek fizikailag képesek eltávolítani a legtöbb szervetlen és szerves szennyezőt. Ilyen eljárás többek közt a nanoszűrés és a fordított ozmózis. Utóbbinál a membrán áteresztő mérete 1 nanométernél is kisebb.

A víz minőségét negatívan befolyásoló ionok a membrántechnológiákon kívül többféleképpen is eltávolíthatóak. A felszínalatti vizek esetében gyakori a vas- és mangánszennyezés, mely kellemetlen ízt és szagot kölcsönöz az ivóvíznek. A mélyben lévő reduktív környezetből a felszínre jutva ezek az anyagok oxidálódnak, melynek során vízben oldhatatlan csapadékot képeznek, amely lerakódhat a vízvezetékekben. Az oxidáció elősegíthető levegőztetéssel vagy szükség esetén valamilyen oxidálószer (például kálium-permanganát) hozzáadásával. Az így keletkező csapadéktól szűréssel vagy derítéssel lehet megszabadulni. Az ionok eltávolítása történhet ioncsere útján is. Ez megoldást jelenthet például túl magas keménységű vizek esetén, vagy a pH-egyensúly beállításában.

A szervezetünket veszélyeztető élőlények, mikroorganizmusok miatt a víz fertőtlenítésen is átesik. Ezt leggyakrabban könnyen reakcióba lépő kémiai anyagokkal, például klórral, ózonnal, vagy kálium-permanganáttal végzik. Emellett létezik az ultraibolya sugárzás csírátlanító hatásán alapuló UV fertőtlenítés is. A fertőtlenítőszert sokszor közvetlenül a hálózatba juttatás előtt adják a vízhez, hogy a vezetékekben is jelen legyen, megvédve ezzel a fogyasztókat az ivóvízhálózaton belüli biológiai szennyeződéstől. Emiatt érezhetjük klórosnak a csapvizet, aggodalomra azonban semmi ok: literenként 0,5 mg klórt adagolnak az ivóvízhez és az ebből származó káros trihalometánok átlagos mennyisége is jellemzően az egészségügyi határérték tizedrésze alatt marad.

Megjegyzések